Vad istenek
“Sometimes a wild god comes to the table. He is awkward and does not know the ways Of porcelain, of fork and mustard and silver. His voice makes vinegar from wine And brings the dead to life”
(Tom Hirons - Wild God)
Huhhh. Hétfő reggel azt éreztem, hogy na, akkor most kéne egy hétvége, kipihenni a hétvégét – annyira intenzív volt, tele sok-sok-sok érzelemmel.
Kezdődött a péntek esti tánccal, amiről úgy vezettem hazafelé, hogy az autóban egyetlen számot hallgattam ismételve 25 percig, a Narcotic-ot, amit valami hirtelen sugallatra betettem a tánc vége felé és aztán jól ott lüktetett bennem még órákon át.
És végződött a vasárnap esti Nick Cave – Wild God lemezbemutató koncert utáni baráti beszélgetéssel. Szabi mondta, hogy hipnotikus volt a jelenléte – és tényleg, nincs rá jobb szavam. Jó, én elfogult vagyok, 24 éve kazettán hallgattam a Boatman’s Call-t a kollégiumi szobám ablakában ülve, és azóta voltam sokfelé koncerten.
De mitől hipnotikus ez az ember..? Miért volt erős ez a koncert…?
Nálam sokkal szebben írtak a koncertről ebben a cikkben.
Ami miatt engem megérint Nick Cave, az az, hogy egyszerre van jelen benne (és a különféle korszakokból való zenéiben) minden.
Az emberi lét mindenféle tapasztalása:
a földi vér és a földöntúli csillogás, az erőszak és a mély együttérzés,
a tomboló őrület és a suttogó finomság, lineáris történetek és ködös sejtelmek,
és leginkább a szenvedés és gyász mélységei,
és az onnan születő öröm és mélységes szeretet magasságai.
“Olyanok ezek az érzések (…) mint a homok, bárhová odaférnek, hiába volt amúgy zsúfolt a színpad” – írják a fenti cikkben.
És Nick Cave-re is igaz az, ami sokunkra:
hogy egy nagy veszteség (az ikerfiai egyike 15 éves korában lezuhant egy szikláról és meghalt), és a gyász mély átélése után sokkal, de sokkal együttérzőbben szeretettelibben, nyitottabban tért vissza a világba. Hihetetlen ez, hogy micsoda intimitást teremt újra és újra sok ezer emberrel teli stadionokban. Ez vonz engem, azt hiszem: a sebezhetőség bátorsága, az, hogy az emberi tapasztalásaink skálájának egyikét sem kell lehasítani, letagadni, hogy lehet olyan tág a szívem, hogy minden elférjen benne.
De miért írok ma erről? Mi köze ennek a táncokhoz?
Egyrészt, amikor táncolunk, ezt is gyakoroljuk, hogy mindenféle érzésnek teret és lélegzetet és mozdulatot adjunk.
Másrészt a szombati Sisterhoodon dolgozunk majd pont ezzel:
hogy hogy vagyunk a ciklusokkal, hogy vagyunk a hanyatlással, az elmúlással,
át tudjuk -e élni, meg tudjuk -e engedni, hogy aztán valami új szülessen belőle?
És ugyanígy: meg tudjuk -e engedni azújjászületést, az örömöt? – aminek a kifejezése nem kevésbé sebezhető dolog, mint a szomorúságé. Sőt, sokszor még sebezhetőbb is.
