A halál, mint szövetséges…?
Hétvégén Zürichben asszisztáltam Ya’acov (Darling Khan, a Movement Medicine egyik alapítója) Beyond Muscle and Bone (Az izmon és a csonton túl) nevű műhelyén.
A téma a halállal való kapcsolatunk volt. Ha most azt gondolod, hogy “Kata, nincs jobb dolgod, mint hogy azért elutazz, hogy egy egész hétvégét a halál közelségében tölts…?”, akkor értelek 🙂
Elmagyarázom: 5 éve kezdtem tudatosan és rendszeresen a halál felé fordulni, amikor az Initiation műhelyen átestem az első halál-szertartásomon. Azóta volt több is – erről majd máskor.
Amiről most írni akarok az az, hogy nekem mit ad, ha a halandóságom tudatát közel engedem, ha időnként átélem, hogy mit éreznék, ha itt és most meg kellene halnom:
Súlyt ad a döntéseimnek. Leszoktat a halogatásról. Édesebbé teszi az élet egyszerű örömeit – mindent, amit az érzékeimen keresztül tapasztalok, beengedek: a nap melegét, a kávé ízét, az érintéseket, a zene hangjait, az őszi avar illatát. Kiélesíti az érzékszerveimet.
És amikor igazán érzem mindazt, amit az élet ad, akkor a hála is természetesen jön – és vele az egyszerű öröme annak, hogy élek.
Megkönnyebbülés kiszakadni a “vedd meg ezt a krémet és ezt a ruhát és ezt az autót és boldog leszel és örökké fiatal” sztoriból, amit a kultúránk az arcunkba tol nap mint nap, mint a boldogság zálogát. Én azt tapasztalom, hogy valójában épp az tesz boldogabbá, ha a múlandóságom felé fordulok. Ezért fontos a sámánizmusban a “jószándékú Halál” (“Benevolent Death”) karaktere. Mert segít teljesebben élni nap mint nap.
