Látszol?

A múlt heti hírlevélben invitáltalak egy különleges táncra, ami tegnap este volt: egy közös művészeti kísérlet, 18 táncossal egy szépen bevilágított térben, és 12 fotóssal (egy fotós művészetterápiás kurzus résztvevői) a tér két szélén.

A hely ismeretlen és a táncos társaság vegyes volt (voltak, akik rendszeresen járnak hozzám, voltak, akik nagyon ritkán), az erős fényű lámpák szokatlanok – a fényképezőgépek kattogásáról nem is beszélve.

Ennyi újdonság és szokatlanság mellett voltak kétségeim afelől, mennyire tud igaz és valódi tér születni,  amiben biztonságosnak érezzük megmutatni magunkat. De az született, percek alatt.

Olyan tánc volt, mint ami a szokott helyünkön történik hétről hétre.

Valódi örömmel, dühvel, hangokkal, sóhajokkal, könnyekkel, felszabadultsággal.

Egyértelmű volt számomra, hogy az, hogy a legtöbben évek óta táncolunk, már teremt egy belső biztonságot – hogy mozgásba tudjuk forgatni mindazt, ami érzésként jelen van bennünk. És ami rendszeresen megtörténik a tánctéren, az lassan becsorog az életbe is. Nemcsak azért táncolunk, hogy kitomboljuk magunkat heti egyszer, hanem azért is, hogy autentikusabb életet éljünk – kint, a világban.

A zárókörben a fotósok közül is többen beszéltek arról, hogy erősen hatott rájuk a folyamat, érzelmileg megmozgatta őket is.

A táncosok közül volt olyan, akinek a láthatóság gyakorlása volt fontos, volt, akinek a fotósok a tér szélén a támogató jelenlét, a szemtanú minőségét hozták be.

És még nagyon sokféle tapasztalat, sokféle érzés.

Múlt héten ezt írtam a hírlevélbe Zimbardo kapcsán:

Gyakorolni a láthatóvá válást. Gyakorolni mást csinálni.

Követni az impulzust, ami belőled születik, függetlenül attól, hogy hogy néz ki,

vagy hogy a többiek épp mit csinálnak.

Szabadon.

Hát, tegnap pont ezt tettük.

Hála minden résztvevőnek a bátorságért, nyitottságért, kíváncsiságért!