Ami táplálja a szellemet
“The drive to play freely is a basic, biological drive.
Lack of free play may not kill the physical body,
as would lack of air, food, or water,
but it kills the spirit and stunts mental growth.”
Peter Gray
psychologist
“A szabad játékra való vágy alapvető, biológiai késztetés.
A szabad játék hiánya lehet, hogy nem öli meg a testet úgy,
ahogy a levegő, a víz és az élelem hiánya,
de megöli a szellemet és akadályozza a mentális fejlődést. ”
Peter Gray
pszichológus
Múlt pénteken sok játékosság (is) volt a térben, amiért mindig különösen hálás vagyok.
Nagyon komolyan tudom néha venni magamat,
hogy üdítő a mozgásban visszatalálni a bolondozáshoz, a játékhoz.
Ezért is kértem Erik Iversent, hogy a Játékos Jelenlét műhelyét hozza el Budapestre.
Az előjelentkezési határidő december 10,
úgyhogy arra gondoltam, hogy érdemes feleleveníteni, amit majd’ egy éve írtam a játékról:
A Huberman Lab podcast egyik részében az idegtudós a játékról beszél.
Azt mondja, hogy a játék az alapvető kapu a neuroplaszticitáshoz,
vagyis az agyunk fejlesztéséhez.
Vagyis a játék a kapu, amin keresztül jobb emberekké tehetjük magunkat.
Miért? Gyerekkorunkban az idegsejtjeink között nagyon sok kapcsolódás van (mint sok kis ösvény egy területen), de ezen idegkapcsolatok 40%-a eltűnik 25 éves korunkra.
A többi viszont megerősödik: aszfaltút, sőt, autópálya lesz belőle, és nap mint nap azon járunk.
A járt úton. A beszűkült lehetőségek jól bejáratott pályáján.
De ha rendszeresen játszunk, akkor azokat a régi,
eltűnt ösvényeket is újra megtalálhatjuk, és újra elkezdhetjük használni.
A gyerekkori trauma és stressz megfoszt bennünket a játék képességétől,
lezárja azokat neurális hálózatokat, amik a játékhoz kellenek.
Felnőttként meg különösen mélyre tudunk süllyedni a komolyságban,
úgyhogy jó emlékeznünk arra
hogy ezek az ideghálózatok felnőttként is újraaktiválhatóak a játékkal.
Huberman, aki nem épp a mozgás világának legendás alakja, itt azt mondja:
A trauma (és különösen olyan trauma, ami gyerekkorban hosszú időn át fennállt) kezelésére kiváló eszköz például a tánc: az, hogy úgy mozgassuk a testüket, ahogy egyébként nem tennénk. És egyből felteszi magának a kérdést:
Micsoda..? Vigyük táncolni a traumatizált embereket? Komolyan…?
Igen. Mert így huzalozzuk át az agyunkat.
Mert a táncban természetesen kísérletezünk, mozdulunk olyan módokon, ahogy máshol-máskor nem – vagyis játszunk, mégpedig a testünkkel. Amikor táncolunk, olyan alakváltók vagyunk, mint Dzsinni az Aladdinból, vagy Barbapapa és az egész pereputtya.
A tánc nevű játékban nemcsak gondolatban, hanem teljes testtel kipróbálhatunk olyan mozdulatokat, belakhatunk olyan karaktereket, szerepeket, amik akár távol állnak tőlünk.
Ami nemcsak gyógyít, de örömet is ad, meg kreativitást is fejleszt.
Szóval gyertek játszani!
