amikor minden “nemjó”

Ahogy a legtöbben, én is arra vágyom, hogy mindig minden legyen jó, minden működjön: legyek fitt és energikus és kipihent, legyen megértés és áramlás minden közeli kapcsolatomban
és minden munkám inspiráljon.

Ehhez képest vannak napok és időszakok – főleg most, az év vége felé -,
amikor nagyon nem ez van és úgy érzem, hogy valójában semmi sem jó.

Megszólalnak a kis koboldok a fejemben, akik non-stop tolják: ezésezsemműködik és ebbőlésebből látszik, hogy soha nem is fog.

Ami igazán ijesztő bennük, az az, hogy okosak:
rengeteg adatot és tényt tudnak felsorolni…!
De ezek az adatok mind egy irányba mutatnak, mind azt segítik, hogy egy bizonyos szemüvegen keresztül lássam a dolgokat.

Egy régi szemüvegen keresztül,   ami nemcsak ismerős, de a tények és adatok miatt nagyon meggyőző is.

És nyilván, ami nem passzol ennek a szemüvegnek a világképébe, azokról a koboldjaim nem beszélnek.

Ezért fontos, hogy legyen elérhető egy másik részem is, aki pontosan tudja,
hogy mennyi ajándék van az életemben.

Hogy vannak nehezek, vannak kihívások, de alapvetően minden rendben van.

Az év legsötétebb napjai természetesen hozzák elő a fáradtságot, a szomorúságot, a gyászt.
Ilyenkor minden tudás és belső munka ellenére ezek a hangok hihetetlen erősek tudnak lenni.

A coaching képzésem alatt tanultam néhány egyszerű, mégis hatékony gyakorlatot.
Ugyanis amikor kezdenek ezek a belső hangok elsöprővé válnak,
nem elég megérteni, meghallani őket, és nyilván esélytelen (és nem is lenne hatékony) elhallgattatni őket.

Ilyenkor kell játszani velük.

Megosztok veletek két gyakorlatot, amit ilyenkor csinálok:

1.

Elkezdem dúdolni vagy énekelgetni azt a mondatot, hogy
„semmi sem jó, semmi sem működik, trallala” (és itt jönnek a részletek, mit nem csinálok jól, mit nem csinál jól más, mi minden rossz az életben), adok hozzá egy ritmust, nevetek, kreatívan játszom vele. Ez segít, hogy ne vegyem véresen komolyan magam és eltávolodjak a mindent elsöprő nehezek elől.

2.
Reggelente adok három percet annak a hangnak, ami mindent le akar húzni.

Mérem az időt és három egész percig engedem, hadd mondja, szűretlenül, ahogy van – és meghallgatom.
Rögtön több tér lesz bennem – és együttérzés ezzel a szegény, drámai hanggal.

Amint játékossá válik a kapcsolatunk ezekkel a gondolatokkal,
már nem ők irányítanak minket.

Ezért is tartom fontosnak az egyéni munkát.
Nem az a cél, hogy soha ne legyenek nehéz állapotok (pedig jó lenne!),
hanem az, hogy ne higgyünk el mindent, amit gondolunk,
és tudjunk mozogni a különböző nézőpontok között.