elég.
Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.
(Pilinszky János)
Benne vannak a kicsi, mindennapi célok is,
de ott vannak olyan szavak és kérdések, amik arra emlékeztetnek,
hogy mindezek mélyén mi az, ami igazán fontos.
Mik azok a kérdések és vágyak és keresések,
amikből ezek a mindennapokra lefordítható kisebb célok születnek.
Nekem ez akkor pont jó volt arra,
hogy év közben (sőt, még évekig utána) a sarkcsillagom legyen.
Mi az, ami igaz és gyönyörű?
Bár előtte is voltam többnapos táncos szilveszteri elvonulásokon is,
az a műhely tudatosította bennem igazán, hogy mennyire más így megálmodni az évet,
a lényegi kérdésekkel kezdve, mozdulva velük,
hagyva, hogy a testem bölcsessége előhozzon szavakat a mélyből.
Test, képzelet, lélegzet, és olyan mozdulatok és érintések, amik örömteliek a testünknek.
Belső figyelem, amivel meghalljuk azokat a finoman suttogó vágyakat is, amik elrejtőztek
a bordáink között, a bőrünk alatt, a képzeletünk legtávolibb tájain.
Pár éve egy online évkezdő táncos műhelyen (Adam Barley tartotta) így kezdtem a víziómat az évre.
Egyetlen szóval, és színekkel, formákkal.
Néhány napig táncoltam az álmaimmal, mozgás közben hozzátettem, elvettem, aztán egyszer csak tele lett a kép.
