Képeslap Kataföldről
“Every complaint hides a desire”
(Kasia Urbaniak)
“Minden panasz mögött egy vágy rejtőzik.”
(Kasia Urbaniak)
Ahhoz, hogy az érzelmekről írjak, elkezdtem összeszedni, hogy az elmúlt 4 napban milyen érzelmeket éltem át… 24-nél abbahagytam, mert amilyen érzelem csak eszembe jutott, arra mind találtam példát az elmúlt 5 napból… pedig esküszöm, nem vagyok egy dráma-királynő. Vagyis szerintem nem. 🙂 Csak egy ember, aki nem fojtja el az érzelmeit.
Kedves olvasóink, íme Kataföldje időjárás-összefoglalója az elmúlt 4 napból:
Úgy kezdődött, hogy egy helyzet váratlanul beaktiválta a legmélyebb traumámat, ami hozott félelmet, szégyent, dühöt, reményvesztettséget, gyászt – vagyis nagyjából az összes olyan érzelmet, amit a legtöbben mindenáron al akarunk kerülni.
Egy ideig tartalmaztam őket, aztán este elkezdett kifolyni a sok fájdalom.
Lett bennem elveszettség, de aztán lélegeztem vele, sírtam, pihentem, megint sírtam.
Melegséget csinált az, ahogy a párom jelen volt ebben a folyamatban.
Az összes nehézben ott maradt a szerelem, másnapra visszajött a remény és a biztonság. Megjelent a hála, és a büszkeség, hogy így navigálunk együtt a traumáink rázós terepén.
Aznap délután már ott volt a vágy, másnap a gyönyör és az eufória.
Közben minden egyes napon behullámzott a frusztrációja annak, hogy mennyi feladatommal vagyok elmaradva. A lelkiismeret-furdalás a megválaszolatlan munka- e-mailek miatt.
A szorongás a következményektől.
A melegség és szeretet, amikor a suliból hazaérkezett 16 éves fiam maga mellé ültetett és odabújt. Az együttérzés, a kíváncsiság és a kapcsolódottság az egyéni munkámban.
A magabiztosság, hogy bármi is van mögöttem aznap, ott tudok lenni teljesen a másikkal.
A megtartottság biztonsága – hogy engem is tart valami nagyobb.
Emlékszem, gyerekkoromban azt gondoltam, hogy ha irigykedem, az azt jelenti, hogy én irigy vagyok – vagyis rossz. Ha félek, akkor gyenge vagyok, ha dühös vagyok, akkor pedig hisztis.
Ha szomorú vagyok, azzal elszomorítok másokat is – vagyis teher vagyok nekik.
Minden érzelem egy ítélet volt arról, hogy ki vagyok én – s főleg, hogy jó, vagy rossz ember.
Nem csoda, hogy nem akartam érezni egyiket sem….!
A tánc megtanított érezni és kifejezni az érzelmeimet.
20 évesen egy elvonuláson egy tánc közben, életemben először igazán kiengedtem a dühömet, az önmegvetésemet, az undoromat – és azzal a lendülettel le tudtam tenni az antidepresszánsokat és nyugtatókat.
A tánctéren senki sem gondolta, hogy baj van velem, ha zokogtam, vagy dühöngtem – megtanultam mozdulni ezekkel az energiákkal, megtapasztaltam, hogy milyen gyorsan átfolynak egymásba. Kíváncsi lettem, összebarátkoztunk, és egy idő után már az életben sem kellett elfojtani őket. (Ami nyilván nem jelenti azt, hogy kontroll nélkül bármikor-bárhol kifejezem őket úgy, ahogy vannak :))
A szexualitással, tantrával való munka még egy lépéssel tovább vezetett ebben és megtanított arra, hogy az érzelmek teljes skálája helyet kaphat az érzékiségben is.
Hogy az eksztázis a totális átélésből fakad – ami lehet a düh vagy a szomorúság, sőt, akár a szégyen teljes átélése is. Hogy ahhoz, hogy a leggyönyörűbb intimitásban találkozzunk, nem kell rózsaszín felhők felett úsznunk hatalmas örömben.
De az kell, hogy ne féljünk az érzelmektől és jelen tudjunk maradni egymással – és mindazzal, ami felbukkan. És itt egy újabb hírlevél kezdődhetne… úgyhogy erről írok majd máskor.
