Az integrálás rögös (és szerpentines) útjai
“If you think you’re enlightened, go spend a week with your family”
Ram Dass
“Ha azt gondolod, megvilágosodtál, menj, tölts el egy hetet a családoddal”
Ram Dass
Ez az elvonulás utáni visszaérkezés nem volt éppen sima…
Mondjuk, nem is vártam mást – a szöges ellentétét sikerült csinálnom annak, amit tanítunk a műhelyek utáni landolásról-integrálásról.
(Hírlevélben nem írtam, de a facebookon posztoltam még egyet az elvonulásról néhány képpel,
Tudtam, hogy így lesz – a nagy családi nyaralás dátuma 8 ember naptárát, plusz a szokásos helyünk elérhetőségét összenézve állt össze, év eleje óta fix volt.
Így történt, hogy 26 óra utazás (8 óra időeltolódással, éghajlatváltással) után 5 órát töltöttem otthon, átpakoltam az utazótáskámat, próbáltam aludni (nyilván sikertelenül), majd éjjel 2-kor (a szokott időben :)) autóba ültem a családommal és elindultunk Horvátországba. Az éjszakai vezetéshez jól jött, hogy még a costa ricai időzóna szerint működtem, meg az is, hogy a 19 éves fiam is akart vezetni, de azért a komp-út utáni másfél óra a sziget szerpentinjein már nagyon nehéz volt.
Mire megérkeztünk, fájt a jobb szemem (a hosszú repülőúton nagyon vadul fújták a klímát), a bal fülem (mert amikor romantikusan azt mondtam az óceánnak az utolsó reggelen, hogy szeretném, ha mindig velem maradni, ő szó szerint vette és búcsúzóul beleküldött egy hatalmas hullámot – vagyis jól vigyázz, mit kérsz!:)) és érkezés után pár órával elkezdett folyni az orrom is, szóval lett egy pár napos náthám.
Fair enough, gondoltam – a testem nem arra van kitalálva, hogy minimális alvással 40 órán át mozgásban legyen földrészek és időzónák között…
Mindeközben dolgoztam is, meetingjeim, egyeztetéseim voltak céges ügyfelekkel, de ez is oké volt, ez volt az ára annak, hogy Costa Ricán nem dolgoztam egyáltalán.
Ami még izgalmasabb volt, az az érzelmi integrálás.
Idén sikerült azt kitalálnunk a tesómmal, hogy erre a szokásos közös nyaralásra elvisszük nemcsak az édesanyánkat (akire mindig lehetett számítani, amíg kicsik voltak a gyerekek), de a nagynénénket is (aki életében nem volt még a tengernél)…
Így történt, hogy közvetlenül életem legfelszabadítóbb női elvonulása után azonnal visszakerültem egy olyan közegbe egy teljes hétre, ahol minden, még élő női rokonom ott volt, akiknek a gyerekkori kondicionáltságomban része volt: a nővérem, az anyám, a nagynéném.
Szóval amiről a cím alatti idézet szól, azt nekem most összerakta szépen az élet. Legalább 10 éve nem volt ilyen, hogy anyámmal és a nagynénémmel egyszerre együtt töltöttem egy hetet, úgyhogy volt alkalmam dolgozni a trigger-pontjaimon.
És pár nap után az lett a megértésem, hogy tényleg eleget dolgoztam már ahhoz, hogy miután kiszabadítottam magam a mintázataikból, őket is fel kell, hogy tudjam szabadítani az életemben játszott szerepükből.
Vagyis nem azt látni bennük, hogy “natessék!, ha ebben a közegben nőttem fel, nem csoda, hogy olyan zárt, komplexusos, önbizalomhiányos kamasz lettem, amilyen, hogy 20 év önismeret és terápia és tánc kellett, hogy tudjam igazán élvezni azt, hogy nő vagyok”.
Ha eggyel távolabb léptem, akkor sebezhető idős nőket láttam, és ha még egy lépést hátraléptem, akkor elveszett, magányos, szeretetre vágyó kislányokat.
Most már itthon vagyok.
A szemem még mindig nem az igazi, és nagyon fáradt a testem, de közben van egy mély, minden jól van, ahogy van – érzés.
