Federico
Ő Federico. Olaszországban bukkantam rá kb. 15 éve.
Egy kisegér, aki nem szorgoskodik a társaival együtt nyáron, amíg azok gyűjtik az élelmet télire. Csak üldögél.
És amikor a többiek megkérdezik:
– Federico, te miért nem dolgozol? – Akkor ezt válaszolja, kicsit megbántottan:
– Hogyne dolgoznék. Gyűjtöm a napsugarakat a hideg téli napokra.
És gyűjti a színeket is, meg a meleget is.
Aztán, amikor tél közepén már elfogy minden élelem, és hideg van az odúban és senki nem akar beszélgetni, akkor egyszer az egyik egérnek eszébe jut, mit mondott Federico nyáron.
És kéri, hogy meséljen:
– Csukjátok be a szemeteket – mondta Federico, miközben felmászott egy nagy kőre.
– Íme, küldöm nektek a napsugarakat. Melegek és ragyognak, mint a folyékony arany…
És miközben Federico beszélt, a négy kisegér elkezdte belül érezni a meleget.
Federico hangja tette? Vagy varázslat volt?
Fényt, meleget, színeket hozott a télbe, ezzel táplálta a társait.
És amikor a többiek hálálkodva ünnepelték, szerényen így felelt:
– Nem kérek tapsot, nem érdemlek babérkoszorút.
Végülis, mindenkinek megvan a maga munkája.
Ezért kellenek a művészek a világba. És ezért fontos, hogy ne hagyjuk őket éhen halni.
És ezért kell táplálnunk a bennünk élő művészt is, és minden érzékszervünkkel befogadni a meleg, fényes, színes világot – hogy minden tapasztalatunk erőforrássá váljon télre.
