Közös ég
Az egyszerűséghez, hogy az vagyok, aki vagyok; a bizalomhoz, hogy elhagyjam a terem szélének biztonságát egy másfajta biztonságért cserébe – ami megengedi, hogy játsszak, hogy a sokféle árnyalatomból többet megmutassak.
És hogy igazán figyeljek másokra. Azokra, akik fizikailag ott vannak a térben, és azokra, akik bennem vannak ott – a képzeletemben vagy az emlékeimben – és egyszer csak felbukkannak a táncban.
És egyetlen lélegző, mozgó lény lesz a terem, amiben minden elfér, és amiben benne lenni önmagában gyógyító. Mert kilépés a kis buborékokban élt életeinkből és a feloldódás a tánc által teremtett közös térben.
Azt figyeltem tegnap táncon, hogy a mélyen önmagamba figyelés hogyan teremti meg az érzést, hogy otthon vagyok nemcsak önmagamban, hanem a a világban is. A luxus, hogy elmerülök mondjuk abban, ahogy a lapockám közeledik és távolodik a bordakosaramtól, valahogy egyszer csak elvezet a másokhoz kapcsolódás egyszerűségéhez és bizalmához.
