A Dunánál
Egyre inkább megérint ennek a versnek egy-egy sora, ahogy egyre többször eszembe jutnak örömteli pillanatokban is az őseim.
Hogy a sok-sok küzdelemmel teli életüknek utólag is értelmet tudok adni azzal, ha boldog vagyok, ha értékelem az életet, amit kaptam tőlük.
És azzal is játszom néha, hogy megmutatom nekik is a szépséget, amit látok-hallok-átélek – vagyis inkább csak emlékeztetem magam, hogy rajtam keresztül ők is tapasztalják még mindig ezt a világot.
És persze táncolnak is velem, naná.
“Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. (…)
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - (…)“
József Attila: A Dunánál
